SZOLIVA János tanár, költő. Murakeresztúr, 1936. febr. 25. T.: a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerez magyar-pedagógia szakos tanári diplomát (1959). M.: Somogy megyében szakfelügyelő, iskolaigazgató, kollégiumigazgató, tanulmányi felügyelő, a nagykanizsai Zrínyi Miklós Középiskolai Fiúkollégium igazgatóhelyettese, igazgatója (1979), majd a Cserháti Sándor Mezőgazdasági és Gépészeti Szakközépiskola tanára. Jelenleg Nagykanizsán él, nyugdíjas pedagógus.
Fm.: írásai jelennek meg a Somogyi Néplapban. 1985-től versírással foglalkozik, versei folyóiratokban, napilapokban látnak napvilágot. Verseskötetei: Szavakkal tapogatózol (1995), Hallgatásod hallgatásom (1997), Vaktérkép (2000), Szélidő (2002), Vásott utakon (2003).



Szavakkal tapogatózol

Ahova térkép nélkül,
vakon is eltalálnál,
egyszer volt, hol nem volt...

Szavakkal tapogatózol
az ismert utcán:
mállik a múlt a ház falán...

Keresed a sánta kutyát,
hogy simogatnád,
ha csaholna-,
üres kutyaólban
holt kuvasz szaga.
S a gazda hol a pincéből,
ki borral kínál?
Lármás kocsmában apád
holtak nyelvén politizál.
Gyűjti a halált a temető...

Vonatok jönnek, mennek:
ködfátyolban ellebegnek
hol nem volt utasok...

Rád köszönnek ismeretlenek,
hagyod, hogy meséljenek.
Ki mondja meg nekik,
rokona vagy mindenkinek.



Idő-repeszek

Zuhog az eső, zuhog a vér,
földerekből Mura vize.
Merülés otthoni mesékbe:
hullámok közt vízitündér.

Halak sütkéreznek a parton,
duruzsol a vízimalom.
A pókhálós gerendákról
hull rám a liszt, a por...

Idő-repeszek hullanak rám,
zörgő kocsikerekek,
a lovak ahogy nyerítenek,
ahogy a csődör kancára hág,
ahogy csaholnak a kutyák
és bicegő kiskacsák,
csirkék az udvaron,
bekiabál a csordás, a kanász,
kerítésre támaszkodva
apám postásra vár.

Kukoricafosztás, népdalok,
kemencében a kalács,
citerazene, mulatozás
és ünnepek és ünnepek,
díszbe öltözött lányok,
misés reggelek,
Szent István napján a búcsú,
ringlisek röpítenek...

Zuhog az eső, zuhog a vér,
földerekből Mura vize.
Merülés otthoni mesékbe:
hullámok közt vízitündér.



Gyermekkorom nagyvárosa

Álmaimban újra kisdiák vagyok,
vonatra szállok, megérkezem.
Révedezve gyalogolok utcáidon,
a gimnázium előtt keresztet vetek.
A portán Laci bácsi, a pedellus fogad,
mosolyog: "Ugye késett a vonat?" -
továbbenged, nem pirongat.
Latin órán éppen Horek feleltet,
Perjés mondja a memoritert.
Vegele tanár úr évődik velünk:
"Sok zabot, kevés kenyeret!"
Mennyi élmény, mennyi izgalom,
sok legenda történelem helyett.

Gyermekkorom nagyvárosa, Kanizsa!
Ki emlékszik már a nevető Lacira?
Minden utcasarkon hadirokkant állt,
a templom előtt vak Jancsi muzsikált.
Csereberéltünk az Erzsébet téren,
barna bucit árultak a pékek.



Találkozás a Murával

"Das ist die Mur"-mondják,
és fut, szalad a Mur.
Átlépve szigorú határokon,
bennem kanyarog tovább...

Mintha a távolság is
mellém szegődne már,
előttem folyóba hajlik
a keresztúri táj.

Zúg, zúg a malom kereke,
szól a nóta, szól a zene,
horvát parasztok mulatnak
Dezsgyekéknél Kakonyán...

Felsejlik minden mozzanat:
ahogy hempergünk a homokban
a parti fűz alatt-
és katonák jönnek, katonák...

Köveket gördít a mélyben,
felsír, inal a Mur,
hogy lenn, a mélyülő Linyáknál
kiöntse végre bánatát.



A látomás feszíti vásznát

A látomás feszíti vásznát.
Engem néz a régi ház,
a beroskadt óltető,
örökké egyformán.

Kiszakad a légből a zümmögés,
hársfa illatával a szél...
Anyám fején a kosárban
mezőre indul az ebéd.

Már nem is tudom
merre járok;
jövök, megyek a dűlőúton.
A partszéli lapályon
szétúsznak lépteim.



Hol megszülettem

Hol megszülettem,
hol nevet kaptam keresztségben,
hol a ház összeér a tájjal,
s határ közelít a Murával,
mi maradt belőlem ott,
ki őrzi a nevem?



Ha

Ha meddő nyugalom ölelt is keblére,
ha menedéked a szenvtelen magány,
ha nem ámít a szó, törékeny dallam,
s kába részegségbe nem szédít írás,
gondolj arra, mi kimondhatatlan,
mit titkolni érdemes.



Panelház

Bömböl a fehér szobafal,
zaj, zörej, durrogás,
beleremeg az emelet.
Fejünk fölött a szomszédék
éppen ürítenek.
Ők mindent a WC-be süllyesztenek,
lezuhog minden, ami hányadék:
gyufa, cigarettavég,
szőrcsomó, borotva,
koton, szagos pelenka,
doh, penész,
elhidegült szeretkezés,
kés, villa, vásott kanál,
törött tányér, üvegcserép,
kozmás ételmaradék,
hasmenés, székrekedés,
undor, viszolygás,
szitok, káromkodás,
ajtócsapkodás,
„nincs pénz”-hangulat,
rossz közérzet;
veszekedés, verekedés,
folyik a vér.



Térben, időben

Vérből, tüdőből lehelet,
párásodik az ablaküveg.
Ablakon át a tér,
meztelen ágon akár a madár,
ahogy várakozik, ahogy repül,
levegőben ahogy megáll.

Térben, időben
ahogy a dolgok összeérnek,
ahogy helyét keresi minden.
Ahogy változik,
ahogy elforog a nap,
hogy más szövevényben
fölragyogjon megint.

Mögötted évek, napok,
kitöltöd a perceket.
Egy várossal öledben
hintáztatod a holnapot.



Fut a város

Fut a város,
fut velem.
Házak apróra törve,
nyomok
mögöttem.

Valami eltűnt,
valamit az idő temet,
valakit
marasztal
az emlékezet.



Valaki elment...

Valaki elment, nem köszönt,
valami megint összetört.

Valami folyik szertelen,
visszahúz, ami felemel.



Hallgatásod hallgatásom

Hallgatásod hallgatásom.
Csak a vers faggat újra,
ösztöneimet felborzolva.

Ki vagy te,
ki társam sose voltál,
csak másik énem,
kivel együtt élek
örök szövetségben,
ki féltve követ,
mint az árnyék,
ki - partot a tenger -
úgy ölel,
kinek ajka íze
öröm és szorongás:
egybeforraszt
s elszakít?



Valami helyett valami

Valami, ami lehetne,
így vagy úgy az alkalom.
Valami helyett valami.

Valami különös, szertelen,
istenes vagy istentelen,
valami nagy meglepetés,
csoda,
tűz, varázs, mi éget.

Napospart, tenger,
női táj -
Lehetne szerelem talán.



Hogy más legyen

Akkor. Ahogy ott. Talán.
A dolgok között ami él.
Mint ahogy van eleven,
látványba csavart tenyér,
íveket táncoltató vágy.
Bál előtt vagy bál után.

Mintha más.
Ezen túl, vagy az után.
A délelőtt. A délután.
Divat szerint a nők.
Magasított ortopéd cipők!
Mindig, ami alkalom.
Minden, ami változás.
Hogy én legyek. Hogy ne legyek.
Mit elképzelsz, mit képzelek.
Hogy más legyen, mi ugyanaz.



Utazás

Megállója sincs talán,
vonatom mégis körbejár.
Sehova meg nem érkezem,
veled utazom - nélküled.



Három haiku

újra felborzol
egy eltévedt mozdulat
téged idéző

ködbe vájt hegyek
égbe törő messzeség
felröpül a vágy

hívó füttye szól
bokor mélyén a madár
fészkelő remény



Monológ

Nem is a tél hidege,
csak az a remegés,
az a vacogás, félelem:
a mindig változás,
az örök várakozás,
véges és végtelen közt
a megmaradás csak.



Ott, akkor

Ha egyszer, csak úgy, megállnánk,
ahogy a busz megáll valahol,
ott, ahol nincs megálló, sík terep,
csak hegyek, lepusztult hegyek,
ott, ahol felhőkbe túr a szél,
és hallható a menny, ahogy dörög,
és látható a csóva fejünk fölött,
s a távolban, talán messze,
harang zúgna félreverve,
ott, akkor megremegne a szánk,
összekulcsolódna a kéz,
ott, akkor eszünkbe jutna
litániákból megőrzött imánk,
„Uram, irgalmazz nekünk.”



Csak tudnám

Elnehezül a lélegzet.
A falakon átdől a rombolás.
Sehol már a tér.

Csak tudnám, hol vagyok,
és hol lakik az Isten.

Reggelig tart a meglepetés.
Bizonytalanság okán
az ébredés helyét
térképen nem jelölik.



Éjszaka után éjszaka

Virraszt a csönd,
az utcán szétterül.
Nem tüntet, nem pöröl,
méltósága, hatalma van.



Felvétel

Megállt a kocsmalépcsőn.
Körülnézett.

A fénykép róla készült.

Valami torz, hamis felvétel:
hiányzik a kéz, a láb.
Csak a test pózol,
mintha tüntetne,
vagy gyászolna valamit.



Viszonyok

A reggelből ami látszik:
didergő peronok.
Indulási, érkezési oldal:
beláthatatlan viszonyok.



Mit? Miért?

Talán csak a teendő:
egy mód-, egy helyhatározó.

De mit, miért?
Panaszolják a kérdések a létet.



Utak éjszakája

Utak éjszakája:
lépcsők, néhány sarok.

Öreg házból csak a szoba,
kert végéből csak a vonat.
Távolodó füstje éppen -



Visszajárok

Dűlőutakon osonva
visszajárok minden tavaszba.
Örvénylik bennem a hazai táj,
cseresznyefáról nézem a Murát.

Talán a lét titkát is oldja
a folyó rohanó sodra.

Esztendők távola,
lyukas emlékezet -,
már nem is a való
a tegnapi történet.

Csak eljátszottuk a háborút
a jajjal-telt időben.



Megvan még

Valahol
a sehol fölötti létben
megvan még a kert.

Rám ágasul,
rám nyílik az orgona,
hozzám lapul a fű,
hozzám lapul a föld.
Nyüzsgő rovarok
bőrömbe tetoválják
emlékeimet.



Kifested, bekormozod

Most és akkortájt:
egy egész élet.
Néhány asszony,
néhány barát,
megannyi tévedésed.

Kifested,
bekormozod arcát az időnek.



Szélidő

Megőrli köveit a szél,
záporoznak a hegyek.

Porszemekben csillagok.



Könyvbe kötve

Elhallgat, elnémul
a szemtanú-múlt,
könyvbe kötve a történet.

Akárha magadat vesztenéd,
tegnapra újra a kezdet.



Összerakom

Nincsen-világból
összerakom
kitalált arcodat.

Üres léptekből
a hozzám sietőt.



Hány centi?

Borzas haj, nyári blúz,
ízekkel teli csomópontok.

Rám mosolyog, fogva tart,
de hány perc, hány óra,
hány centi a közel?



Közelít

Hegyek közé költözött a táj.
Kies vidék, könnyű álom.

Közelít távolléted.



Észrevétlenül

Belakott tisztaság,
ahogy velem vagy,
ahogy ölelkezünk az idővel
észrevétlenül.



Ahogy a képen

Valami kitalált rajzolat,
ahogy a képen
átfúrja magát a nap.

Tévesztő idő,
csapda-távlat.
Láthatsz valamit
a festett szivárványból.



Hozzád ér

Tegnap
még oly közel,
ma ki tudja hol.
Mintha a semmibe,
ködbe vész a torony.

Hozzád ér az enyészet.



Hát így

Hát így,
ahogy a levelek,
ahogy a fák.

Ahogy a nincsbe porlad,
ami látszik.



Szakadozik

Nyár van megint.
Bőröd szakadozik a melegben.

Mit akarhat az idő?
Valamit mindig elvesz belőled.



Egy haiku

Folyóvíz tükre:
ég és föld egymásba ér.
Csillag-lüktetés.



Lassan át

Éltető megszokás,
ahogy nő a délelőtt,
és fogy a délután.

Örök halasztás
a holnap, a holnapután.



Sírni tanul

Leesik a Nap,
hullanak a csillagok.
Kupacban minden üresség.

Sírni tanul a Hold.



Huzatos

Irányokat forgat a szél,
rövidnadrágos nyarak követnek.
Amit annyiszor elmulatnál,
huzatos minden vasárnapod.



Könyöklő helyzet

Ablaknyi rés, ahonnan kilátok.
Nagy fekete vonal a járda,
s az emberek marionett-figurák -

Rángatja őket az utcalámpa.



Sodródsz

Akárha az álom,
sodródsz a tüntetőkkel.

Utcákhoz, házakhoz
tapad a képzet:
fenn erkélyek rácsai,
lenn kerítések.



Csak emlékezet

Tapintatból csak emlékezet:
felejtett nevek,
felejtett emberek.

Történhetett volna más is,
közben kimúltak az eszmék.
Felnőttem.



Hol vagy, kedves?

Merre jársz most,
hol vagy, kedves?

Az össze-vissza keresésből
kitalálok egy találkozást.



Innen és túl

Valaki követ.
Elér és elhagy megint.

Kutatva matatok
ágy és fal között.



Nem titok

Veled, ha fekszem,
vágyam öledbe rejtem.
Tudom, nem titok.



Hozzád vagy tőled

Növekszik - fogy a nap,
hozzád vagy tőled indulok.

Mi kezdődhet még,
és minek lehet vége már?



Ha van továbbja

Túl van rajtunk
minden kezdet -
A táncok is mögénk vesztek.

S ha van továbbja,
titokfolytatás
minden perc,
minden óra.



Zsugorodik a tér

Tizenkétemeletnyi
magasból nézlek,
ahogy távolodsz,
ahogy fogyatkozol -,

ahogy a lombos fák
magukba fogadnak.



Kitüremkedések

Gyűrötten a nadrág, a kabát,
őrzi az éjszakát.
Bőröndömből kitüremkedések,
ahogy bennem él a másik.

S ami csak gondolat, titok:
indulással teli vonatok.



Parthoz ül

Vonul az ár,
föl-s alámerül a fűzfaág.

Egy fatörzs felém evez,
parthoz ül az emlék.



Vonul az ég

Vonul a reggel,
vonul az ég.

Gömbölyű hajnalon
félresiklott ábrándozás a tér.



Nemsokára

Hajnalokba belefázva
ma is tegnap lesz nemsokára.

Üres időnkből holnapok.



Körém kerekedik

Mintha a semmiből érkezne,
körém kerekedik a szél.
Elárvult fáival
zizeg az ősz felettem.



Véget ér

Befalazva asztal, puha ágy,
és mintha nem is lenne,
szivárványból a virág.

Minden olyan, mintha -,
lebeg a tér.
Valahol a másik oldalon
az utca is véget ér.



Kapaszkodsz

Vásott utakon
hegyekre kapaszkodsz.

Mintha volna ég,
házat rajzolsz levegőbe.



Mögötted

Az idő elvégzi dolgát,
mögötted csak árnyak.

A múlás része minden,
odakinn és idebenn.



Szembenéz

Amit magadnak annyiszor kinéztél,
már hiába keresed:
a hegyek máshova települtek.
Az ittsincs, ottsincs házsoron
szembenéz az utcaszöglet.


Új Könyvek 2000. 15. szám:
Szoliva János az elhallgatások, a végletes szentenciák művésze. A versek gondolati kettőssége - a tér leírása, a lét leképezése, illetve a helykeresés attitűdje - jellemzi egész költészetét.
Szoliva János nagyon érett költő módján lát, halálos pontossággal érzékeli a világ jelenségeit, és mögéjük tekintve láttatja lényegüket is. Takarékosan bánik a szóval, de költészete gondolatilag tágas. Szűkszavú világábrázolásában sajátos paradoxon testesül meg: a töredezett világ és a zilált ember bizonytalansága.
Tömör versei csiszolt formai keretek között - pontos poétikai megoldásokkal és a kevés szóval sokat mondás erényét példázó módon - jelennek meg.

Pannon Tükör 2002. 1.sz.
Gülch Csaba: A dolgok felülről kezdődnek ( Szoliva János: Szélidő című kötetéről)
Szoliva János különös költő: csendbe formázott szavakból építi verseit. Finom jelekkel hagy üzenetet, bölcs mozdulat minden sora, a külvilág hangjaira rezdül történeteiben a jelen.
Minden nap, minden sorában újra kezdi a létet, újra építi a lélek láthatatlan ormait. Csendből, hiányból, gyászból.
Szoliva János különös költő: toronytalan, mégis magas világban él.
Költészete Hamvas Béla gondolatát juttatja eszünkbe: " A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban" Ettől igaz a történet, ettől hiteles és időtlen költészet Szoliva Jánosé.



Ki a magyar ?
Szol Iván emlékét idézve

Csak tudnám,
de nem tudhatom,
eleim hazámba hogyan jöttek:
lóháton vagy gyalogszerrel?
Kit imádtak, kitől féltek,
pogányok voltak vagy keresztények?

Csak tudnám,
de nem tudhatom,
hol laktak ők ezer évig?
Vándorúton merre jártak,
a Muráig mikor értek?
Malmot fából hogy faragtak,
kukoricát hogy őröltek?
S ha ideje volt a násznak,
feleséget hol szereztük?

Csak tudnám,
de nem tudhatom,
gyökereim hol eredtek,
Nincsicsek és Neuhold Vilmák
családunkba hogy kerültek?

Nevem bár szokatlan,
szlávosan idegen,
féltve őrzött bizonytalanságban
őseimet is szeretem,
aki nem vagyok már
se szlovák, se horvát, se germán,
akit már magyarnak szült anyám.